Na, ezért lehet, hogy nádpálcát kapok, mert így kiírom a címben a legtutibbat.
De mi az igazság?
Valóban olyan a magyar pedagógus, hogy minden percét feláldozza a tanítás oltárán? Valóban éjt nappallá téve teszi a dolgát, megfáradva és kipurcanva?
Hát persze. Mert aki ezen a pályán van, ide akart jönni, az itt érzi jól magát. Megáldva minden közös szépséggel, a diákok mosolyával, csillogó szemével és olykor azokkal a sikerekkel, melyeket manapság nehezen ad a pálya. De azért ad. Kinek többet, kinek kevesebbet. Kinek kicsit, kinek nagyobbat, többeknek sok-sok sikert.
De ezeket a sikereket nem adja ingyen a pálya, hosszú évek tapasztalata, tanulás, rengeteg felkészülés, az új kipróbálása, a régi visszaemelése, a változatos, színes, tarka tanítási formák és személyiségek kavalkádja.
Az elmúlt hét kizökkentette a kollégáimat. A megszokásból, az automatizmusból, a konfortérzetünkből. Elképesztő pezsgés indult meg. Nem arról van szó, hogy eddig nem volt, hanem arról, hogy most, hogy szükség volt rá, volt még mihez nyúlni. Mind az erőben, mind a türelemben, a kitartásban és az innovációban.
De nagyon fárasztó. Magam is érzem, hogy a mellett, hogy szervezünk és tanítunk, szépen bekúszott az otthonunkba a munka és bizony le kell tenni, meg kell szakítani, mert ha nem teszem, akkor itt pár hét alatt zombi leszek. Nem panaszkodom, csak féltem a pályatársaimat. Ez egy hihetetlenül kemény munka most.
Olvasom a bejegyzéseket, cikkeket, ki hogyan halad, miképp old meg lehetetlennek tűnő problémákat. Milyen ügyesen lavíroznak az ismeretlenség határán. De ez rengeteg energiát emészt fel, amire szükség lesz továbbra is. Kitartás drága kollégáim, és beosztani az erőt, mert még messze a tanév vége.
A nemzet napszámosai.
Valóban!
Wiseacre voltam, egy gondolat erejéig
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: